Szétesek. Darabkáimat messze sodorta az élet szele, megtalálni lehetetlen. Bolyongó gondolataim nem találnak vissza a helyes(?) útra. Megszokottra. Kialakult valami erős az idők folyamán, melyet kósza képek szabdalnak szét. Nem tudom mikor leszek egész, tán sose. Környezetem élete révbe ér, az enyém megfullad egy pocsolyában. A folytatást várom feszülten...

You need me, man. I don't need you.

Ha már másokat nem ölhetek meg, legalább magamat hadd tegyem már tönkre.

Akarnálak, ha más lennél
ha más lennék.
Talán más világban együtt lehetnénk.
A talánok megölnek lassan
olybá fest már veszett fejsze nyelévé váltam.
Akarlak, de mégis,
TE más vagy.
Többet. Jobbat. Megfelelni valaminek,
ami talán nem is létezik e világon.
Kereslek másban,
DE nem talállak.
Egyedüli vagy.
Elveszteni nem kívánlak,
inkább megtartalak vágynak.
Élvezem?!
Igen, de mégis, megérinteni,
csókolni, ölelni Téged.
Elmondhatatlanul vágylak.
DE.
Megölnek a de-k, a gondolkodás,
a társadalom, s Ő, ki fontossá vált,
elveszíteni Őt sem szándékozom.
Kényelmes egy ideig, amíg nem jutsz eszembe,
amíg nem jelennek meg vágyaim.
A lehetőség meg volt,
elvesztettem, néha tán bánom is,
néha megveregetem a vállam.
Mi a fontosabb?
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Nem tudom elégszer mondani magamban.
Más ez, nem csöpögős nyálas,
inkább testi.
Hiányoztál, hiányzol, s örökké hiányozni fogsz.
Elhatároztam. EGYSZER. Egyszer élek a lehetőséggel,
kívánlak, s meg leszel, idővel.
MOST.