A társadalom elkorcsosulása lassan egyedüllétbe fog taszítani. Bár az elvárásaim rohamosan csökkenek, az igényeim sajnos nőnek. Egyre éhesebb vagyok az intellektuális beszélgetésekre...tanulni akarok. De kitől?

Néha elelmélkedem azon, miért is fárasszuk egymást. Ekkor rendszerint ráébredek emberi gyengeségemre: MÉG nem tudlak elengedni. Nem érzem, hogy itt lenne az idő. Meg akarom váltani a világom, s ennek a vattacukor-álomnak Te is a része vagy. Egyszerűen csak szeretném, hogy reálisabb képed legyen rólam, s a mindenségről. De amíg nem tudsz magaddal harcolni, s belátni és megismerni az érzéseid, addig nem fog megtalálni a jellemfejlődés.

Én nem segíthetek helyetted dönteni és gondolkodni. Csak a jobbomat nyújthatom.

A gondolatok gondtalanul áramlanak, elhatározássá, majd szavakká válnak. A pillanat hevében született önámítás mindig oly' édes, ám ahogy szép lassan rádöbbenünk gyengeségünkre, elkeseredünk. Felvetődik a kérdés: miért? Válasz sose, tán' megkésve érkezik, de hiábavaló. A tegnapi gondolatok, mára elhaltak, s újak léptek a helyükbe. Újak, melyek a fiatalság frissességével vetik bele magukat eszmecserékbe, vagy ivódnak bele agysejtjeim legmélyébe. Borzasztó, hogy egy tegnapi érzés mely rabjává tett, mára egy múló emlék.  
A fáról lehullottak a levelek, s kopaszon, magányosan, de büszkén állt a pusztán. Majd eljő lelkem tavasza...

Kósza gondolatok sokasága társalog elmém ezen pillanatában. Csacsogó érvek, melyek pozitív, ámde naiv énem megvédése érdekében léptek fel, elhalkulnak. Már csak suttogásnak hallatszik egy-egy szó, mondat. Az eszme, amit vallanak, rég elkorhadt, akár egy lakkozatlan faszék, mely már szükségtelen. Lassan én is erre a sorsa jutok. Megesz a szú, amely negatív gondolataim megtestesítőjeként élvezkedik nyomorúságomon...

Ez nem önsajnálat, hanem tudás, tudatában lenni és beismerni az érzéseimet, hatalom. Magam fölötti. Rendíthetetlenné váltam. Holmi emberféleségek képtelenek eltéríteni, megtéveszteni, mert ők nem tudnak. Nem tudják azt, amit én...

Kérdések özönlenek, de a válaszok restek megjelenni a mindennap megtartandó önismereti vitán.

,,Vajon gondolsz-e még rám
vagy már elfelejtettél
vajon partot értél már
vagy most is tép a szél."


tudod még egyáltalán ki vagyok...?

"mit kaptál, nem a jellemem
külcsín vagyok, semmi más
csak te hitted, hogy kell legyen
a lét mögött identitás

nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány,
hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám

békülni nem volt hova
nem lehettem egyszerre
a fájás kiváltó oka
s önnön hazug gyógyszere

hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan
s ki üres, részed nem lehet
semmim sincs, hát velem van
az hogy elengedtelek"