Szétesek. Darabkáimat messze sodorta az élet szele, megtalálni lehetetlen. Bolyongó gondolataim nem találnak vissza a helyes(?) útra. Megszokottra. Kialakult valami erős az idők folyamán, melyet kósza képek szabdalnak szét. Nem tudom mikor leszek egész, tán sose. Környezetem élete révbe ér, az enyém megfullad egy pocsolyában. A folytatást várom feszülten...

You need me, man. I don't need you.

Ha már másokat nem ölhetek meg, legalább magamat hadd tegyem már tönkre.

Akarnálak, ha más lennél
ha más lennék.
Talán más világban együtt lehetnénk.
A talánok megölnek lassan
olybá fest már veszett fejsze nyelévé váltam.
Akarlak, de mégis,
TE más vagy.
Többet. Jobbat. Megfelelni valaminek,
ami talán nem is létezik e világon.
Kereslek másban,
DE nem talállak.
Egyedüli vagy.
Elveszteni nem kívánlak,
inkább megtartalak vágynak.
Élvezem?!
Igen, de mégis, megérinteni,
csókolni, ölelni Téged.
Elmondhatatlanul vágylak.
DE.
Megölnek a de-k, a gondolkodás,
a társadalom, s Ő, ki fontossá vált,
elveszíteni Őt sem szándékozom.
Kényelmes egy ideig, amíg nem jutsz eszembe,
amíg nem jelennek meg vágyaim.
A lehetőség meg volt,
elvesztettem, néha tán bánom is,
néha megveregetem a vállam.
Mi a fontosabb?
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Nem tudom elégszer mondani magamban.
Más ez, nem csöpögős nyálas,
inkább testi.
Hiányoztál, hiányzol, s örökké hiányozni fogsz.
Elhatároztam. EGYSZER. Egyszer élek a lehetőséggel,
kívánlak, s meg leszel, idővel.
MOST.

Életünk elrontása egyetlen elidegeníthetetlen jogunk.

S milyen igaz.
Ha nincs probléma csinálok magamnak.
Jobb dologm úgy sincs.
Gondolkozom.
Tönkretesz. Szétszaggat,
maradék józanságom is.
Elvész.
Az éter sötétségének
kebleire hunyászkodik.
Megnyugtató. Az érzés.
Nekem csak rosszabb.
Üresnek lenni.
Felhőtlenül. Boldognak,
áldásos lehet.
Egy porcelánbabának.
Csak tetszelgés, mi
munkája.
Nekem élnem kell.
És gondolkoznom.
Álmaim megcsalnak.
Céljaim csepegtetnek,
halott vágyakat. Siralomház.
A szabadulás,
messze. Elérhetetlen.
Fáj már a lábam,
de mennem kell. Tovább.
Lenni valaki.
Magamnak. Nem másnak.
A végén azt mondani:
Igen, ez vagyok én.
Most csak halványan
pislákoló fény. Majd,
vakítóan fényes csillag.
Ezzé válok.
Mennem kell. Tovább.
Értük. A mindenségért.
Az én mindenségemért. A jövőért.

Kies szívemben egy bagoly tanyázik.
Nem mozdul, nem is szólal meg.
Vár.
Mire? S miért Ő?
Miért fáj még mindig?
Tudom.
Elhagytam magamat a tenger egy cseppjében,
de nem találom.
Még is tudok.
Hiába. Ha gyenge vagyok,
nem menekülök.
E l ő l e d !

imádom, hogy mindenki átbasz
komolyan

Mikor azt érzem, hogy mindenem megvan egyszer csak véget ér az álom, és megcsap lelkem mocskának szaga. Bár megállt volna az idő, és örökre úgy, ott maradtunk volna. Esetlenek voltunk, de nyíltak és őszinték.

Nincs Rád szükségem. Haszontalan vagy. Idegesítesz. Nem érted a célzásaim, sem ha egyenes vagyok. Mikor hagysz már békén?

Még örülnék is efféle figyelemnek, HA NEM TE LENNÉL!

A társadalom elkorcsosulása lassan egyedüllétbe fog taszítani. Bár az elvárásaim rohamosan csökkenek, az igényeim sajnos nőnek. Egyre éhesebb vagyok az intellektuális beszélgetésekre...tanulni akarok. De kitől?

Néha elelmélkedem azon, miért is fárasszuk egymást. Ekkor rendszerint ráébredek emberi gyengeségemre: MÉG nem tudlak elengedni. Nem érzem, hogy itt lenne az idő. Meg akarom váltani a világom, s ennek a vattacukor-álomnak Te is a része vagy. Egyszerűen csak szeretném, hogy reálisabb képed legyen rólam, s a mindenségről. De amíg nem tudsz magaddal harcolni, s belátni és megismerni az érzéseid, addig nem fog megtalálni a jellemfejlődés.

Én nem segíthetek helyetted dönteni és gondolkodni. Csak a jobbomat nyújthatom.

A gondolatok gondtalanul áramlanak, elhatározássá, majd szavakká válnak. A pillanat hevében született önámítás mindig oly' édes, ám ahogy szép lassan rádöbbenünk gyengeségünkre, elkeseredünk. Felvetődik a kérdés: miért? Válasz sose, tán' megkésve érkezik, de hiábavaló. A tegnapi gondolatok, mára elhaltak, s újak léptek a helyükbe. Újak, melyek a fiatalság frissességével vetik bele magukat eszmecserékbe, vagy ivódnak bele agysejtjeim legmélyébe. Borzasztó, hogy egy tegnapi érzés mely rabjává tett, mára egy múló emlék.  
A fáról lehullottak a levelek, s kopaszon, magányosan, de büszkén állt a pusztán. Majd eljő lelkem tavasza...

Kósza gondolatok sokasága társalog elmém ezen pillanatában. Csacsogó érvek, melyek pozitív, ámde naiv énem megvédése érdekében léptek fel, elhalkulnak. Már csak suttogásnak hallatszik egy-egy szó, mondat. Az eszme, amit vallanak, rég elkorhadt, akár egy lakkozatlan faszék, mely már szükségtelen. Lassan én is erre a sorsa jutok. Megesz a szú, amely negatív gondolataim megtestesítőjeként élvezkedik nyomorúságomon...

Ez nem önsajnálat, hanem tudás, tudatában lenni és beismerni az érzéseimet, hatalom. Magam fölötti. Rendíthetetlenné váltam. Holmi emberféleségek képtelenek eltéríteni, megtéveszteni, mert ők nem tudnak. Nem tudják azt, amit én...

Kérdések özönlenek, de a válaszok restek megjelenni a mindennap megtartandó önismereti vitán.

,,Vajon gondolsz-e még rám
vagy már elfelejtettél
vajon partot értél már
vagy most is tép a szél."


tudod még egyáltalán ki vagyok...?

"mit kaptál, nem a jellemem
külcsín vagyok, semmi más
csak te hitted, hogy kell legyen
a lét mögött identitás

nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány,
hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám

békülni nem volt hova
nem lehettem egyszerre
a fájás kiváltó oka
s önnön hazug gyógyszere

hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan
s ki üres, részed nem lehet
semmim sincs, hát velem van
az hogy elengedtelek"

Nem ismersz. Ne béklyózd meg a jövőm. Nem TE vagyok. Nem is akarok az lenni. Nem kell, hogy büszke légy rám. Utálj, szánj, tagadj le. TE érzed.

Csendet akarok végre. Miért nem lehet megadni...?

,,Sorry I don’t treat you like a goddess,
Is that what you want me to do?
Sorry I don’t treat you like you’re perfect,
Like all your little loyal subjects do,
Sorry I’m not made of sugar,
Am I not sweet enough for you?
Is that why you always avoid me?
That must be such an inconvenience to you well,
I’m just your problem.
I’m just your problem,
It's like I'm not, even a person, am I?
I’m just your problem
Well, I shouldn’t have to justify what I do
I shouldn’t have to prove anything to you
I’m sorry that I exist
I forget what landed me on your blacklist,
But I shouldn’t have to be the one that makes up with you, so

Why do I want to? Why do I want to…
To… bury you in the ground and drink the blood from your..."

Az otthonnak nevezett intézmény belülről emészti fel lelkem, magányt hagyva maga után.
Csak egy fészek nélküli, vergődő varjú.

,,Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak,
hullanak a húrra keserűn."

,,Van ez a szar élet bár szebb is lehetne
Ha nem volna kényszer hogy minden szar este
Eljátsszam milyen szar nekem ez az élet..."



Szánalmas vagyok :)

Beleragadtunk egy mocsárba, ahonnan nincs kiút. Eljutott a barátságunk egy szintig. Nem lesz már ennél mélyebb, csak sekélyebb. Idő kérdése.

Elmerengek. A szememet cigarettafüst mardossa, a szívemet fájdalom tépdesi. Imádom. Az érzés, mely sírás előtt lepi meg az embert, az a megborzongató mégis kellemes érzés, mintha csak egy régi szerelmedet látnád viszont. Édes mégis keserű. Újra mehetnékem támad.

A tükör rossz oldalára születtem. A valóságban tetszelgő szerepét osztották rám.

,,Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén."

Kezdek elfáradni...
Lassan Holddá válok, mely csak kívülről szemlélheti a Földet, hiába vágyakozik annak társasága után. Mint két madár, melyek bár egy fészekben nevelkedtek, a sors mégis elválasztotta őket egymástól. Félek. Egykoron a mindenem voltál, mára csak egy pislákoló csillag vagy életem borús egén. Gyönyörködtet, de már nincs ereje utat mutatni. Változtam. A múltunk mely összeköt, s a jelenük, melyet együtt élünk meg, öli meg lassan a jövőnket, amely bizonytalanságba burkolózva várja eljövetelét. Várok. A holnap tán más érzésekkel áld meg, elfeledtetve saját hitványságom, kiűzve a mocskot gondolataimból.
...de még bírom.

Haragszom Rád, amiért visszaköszönsz bármerre tekintsek is.
Haragszom Rád, amiért az önbecsülésem szánalmasan mélyre süllyedt.
Haragszom Rád, minden egyes szavadért, melyek fájdalmasan igazak.
Haragszom Rád, mert nem az vagy kinek elképzeltelek.
Haragszom Rád...
Közöny!

You could love me or not, but either way I’ve got to wake up to face another day tomorrow morning. You could love me or not, but either way I’ve got the sunrise looking in my eyes.

Lelkem mélységeinek felszínét kapargatom. Akárcsak egy sorsjegy, melyet reménnyel telt szívvel veszel a kezedbe, hinvén a szerencse mámorító hangjának, s hiába. Újra becsapott egy kósza, esetlen gondolat. Most éppen zuhanórepülésben tartok a sötétségbe, mely édes szavaival hívogat, majd szép lassan magához láncol...eme csodálatos kegyetlenség. Csak az enyém.

"We live alone, we die alone, everything else is just an illusion."

I just wanna say good bye, dissappear with no one knowing.
I dont wanna live this lie, smiling to the world unknowing.
I dont want you to try, you've done enough to keep me going.
I'll be fine, I'll be fine, I'll be fine for the very last time.

Meguntalak. Barátnak haszontalan vagy, érdekkapcsolathoz pedig kellően érdektelen. Néhai énem megelőlegezte számodra a tiszteletet, de elherdáltad. Ez nem egy hazárdjáték, ahol ha ügyesen kevered a kártyákat, akkor nyersz. Nálam nem így meg. Ha betartod a szabályokat, akkor magam nyújtom oda az Ászt, viszont ha csalsz, egy életre elmegy a kedved a játszadozástól. Persze átverhetsz egyszer, kétszer, esetleg háromszor, de a negyedik alkalomnál már tönkreteszlek. Sajnos be kellett látnom, hogy feleslegesen pazaroltam Rád a drága időmet. Köszöntem!

Alkotni próbálnék, de nem tudok. Sorra gyűröm össze a papírokat, arra eszmélve, hogy majd' egy tucat selejt hever mellettem, akár egy büszke macska, aki hivalkodóan próbálja az ember tudtára adni, hogy csak Isten elcseszett játékszere. Amióta írásban juttatom felszínre gondolataim, a rajzolás szépsége eltaszított magától. Magam sem tudom melyiket választanám, ha esetleg kellene, talán az írás az, amelyben némi fejlődést véltem felfedezni, és ez az, ami erőt ad ahhoz, hogy folytassam.

Semmi késztetést nem érzek arra, hogy holnap befáradjak az iskolának nevezett intézménybe. Ellenben a gitározáshoz. Így érzem, estefelé felettébb nehéz elviselnem a társaságom, viszont ilyenkor talál meg az ihlet. Kora délután miért nem? Hülyeség az egész.

Fuck you, I'm happy

Új hobbiba kezdtem, bár kétségeim vannak az elnevezés felől, inkább úgy fejezném ki magam, hogy megdolgozom azért, hogy igényes magyar felirattal tudjak animét nézni. Yay! Elég annyit elmondani a felirat időzítésről, hogy bár egyszerűnek tűnik -az is, csak sajnáltatom magam- koncentrációt és türelmet igénylő feladat. A probléma ott kezdődik, hogy egyikből sem jeleskedem. Még! Idővel majd kialakul.
Hope dies last, of course.

Betege lettem e világnak. Fáj minden egyes lélegzetvétel. Ahányszor kipréselem a tüdőmből a szervezetem számára felesleges levegőt, arra gondolok bárcsak valaki feláldozná magát értem, és csinálna egy forró teát. De nem. Esetleg, ha nem tartózkodtam volna hosszasan a hidegben pulcsiban, illetve drága felebarátaim nem dobáltak volna meg hóval, vagy nem ázna be folyamatosan a cipőm, most nem itt tartanék. Esetleg.
I won't forgive you, little motherfuckers.
:D

Egy keserédes este kellett ahhoz, hogy makacsságom mögött megbúvó értelem megbizonyosodjon jellemem naivságával. ,,Mi a jobb, a boldog tudatlanság, vagy a keserű tudás?" talán az élet egyik megválaszolatlan kérdései közé sorolható az alábbi. Bár az emberek többsége hiába választja a második opciót, mikor odakerülnek a megvilágosodás kapujához, megtántorodnak. Fáj tudni. Hiába vagyunk tudásra éhesek, ha képtelenek vagyunk legyőzni a felhőtlen, boldog életről kialakított gyermekded álmainkat. A valóságnak nincs szebbik oldala, és aki inkább egy burokban éli le életét, csak azért, hogy fennmaradjon az élet-ideálja, az gyengébb, mint az, aki az igazság birtokában összeomlik annak súlya alatt. Ma jött el az a pillanat, hogy ráébredjek mily vak is voltam eddig.

Szívem könnyekbe fullva próbálja megértetni használójával, hogy erősen visszavehetne már a mocskos melankóliájából.
Nem megy. Élvezem. Élvezem ha fáj.
A lelkem legmélyebb bugyraiban a kétségbeesés és a végtelen nyugalom kéz a kézben járnak, és e kettősségnek mámorító érzése az, amely éltet, amiért érdemes megküzdeni a démonokkal, amelyek a végső verem kapujában próbálnak eltántorítani célomtól. Sikertelenül.

Minduntalan elképesztesz. Néha azt hiszem már kellően felnőttél, ahhoz, hogy bölcsen, mégis kielégítően válassz az élet állította akadályoknál, ám sajnos folyton csalódnom kell. Magamban. Gyerek vagy még, s mi tagadás ez idáig is az voltál, és leszel is. Számomra felfoghatatlan, hogy dobhatsz a halál peremére egy eddigi csodálatos szerelmet, csak azért mert ugyanezen szeszélyes érzést más is felizzította boldogságra éhes szívedben. Rosszul fogalmaztam, egyszerűen csak félek megemlíteni az esetleges okot. Hazug vagy.

Már egy ideje érlelődik bennem a gondolat, miszerint nem az emberekkel, hanem velem van a baj. Nos, leendő kiegyensúlyozott életem érdekében változtatni fogok. Más leszek! Hátrahagyom eddigi irritálóan buta énem, és többé nem adok mások kezébe hatalmat, nem leszek gyenge.
Én fogok nevetni a végén.